Túrázás (Téli Gyermekvasút Ötpróba 15 teljesítménytúra) - 2012. január 15.

Téli Gyermekvasút Ötpróba 15 teljesítménytúra

(Rendező: Zöldgömb Sport Klub)
Táv: 15,3 km
Szintkülönbség: 510 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 3 óra 25 perc
Sebesség: 4,4 km/h
Tempó: 13:23 p/km
Útvonal: Széchenyi-hegy -> Normafa -> Makkosmária -> Szépjuhászné -> János-hegy -> Z háromszög -> Pozsonyi-hegy - Tündér-szikla -> Disznófő -> Normafa -> Széchenyi-hegy
Cipő: Kilimanjaro Galano túrabakancs

Most hétvégén is teljesítménytúráztunk.
A múlt heti túrával ellentétben most több táv közül lehetett választani, volt 8, 15, 20, 30 és 43 km is, bár utóbbi csak futóknak. A héten nagy volt a szánk és Sophiával a 30 km-t terveztük be. Kellenek a km-ek, hiszen a Kinizsi100-asra készülünk, vagy mi a szösz.

Végül mégis a 15 km mellett döntöttünk.
A pénteki futás és túrázás után tegnapra pihenőnapot terveztem, hogy kiiktassam a bennem bújkáló kis bacikat. Napközben volt is pihi, de este vendégségbe voltunk hivatalosak, ahonnan hiába próbáltam már este 10-kor hazaindulni, végül fél 12 után sikerült, majd fél 1-kor kerültem ágyba és ma fél hétkor keltem, ráadásul közte sem aludtam semmit, mert a férjem úgy horkolt, hogy csak szenvedtem és idegeskedtem egész éjjel. Már éjszaka éreztem, hogy nem jó ez így, megint nagyon kapar a torkom és nem vagyok jól, ki kellett volna aludnom magam, nehéz lesz így túrázni, de nem mondhatom le, kell az a pecsét.

Otthon a házból kilépve ilyen volt ma reggel a napfelkelte

Tegnap este pedig leesett a hó, de csak vékonyan, viszont stabilan. Minden vékony rétegben porcukros és természetesen jeges.
A hegyen pedig még fagyos szél is fújt, ahogy felértünk reggel a Széchenyi-hegyre. Jól beöltöztem, de őrülten hideg volt, valószínű a fáradság miatt is rázott a hideg. Éreztem, hogy képtelen lennék 30 km-t menni, Sophia sem ragaszkodott ma egy 30-ashoz, így maradt a 15 km. Egyre alább adjuk. Tavaly 26 km-es volt a legrövidebb túránk, erre múlt héten 20 km, most 15. Reméljük, azért ennél kevesebb már nem lesz, mert úgy egyre távolabb kerülünk a Kinizsi100-tól.

 Szüleimmel a rajtnál

 

Sophiával a rajtnál

Szüleim is jöttek velünk, de ők csak a 8 km-re neveztek.
Édesapám még csak próbálgatja az új Achillesét, édesanyámnak meg bőven elég ennyi séta is, viszont ők is a Budapest Kupára gyúrnak.
A terv az volt, hogy ők szépen, nyugodtan, sétálgatva, nézelődve, itt-ott kávézgatva teljesítik a távjukat, mi meg lenyomjuk a 15-öt és nagyjából egyszerre érünk be.

Kilátás a városra a normafai lankákról**

Első ep a Normafánál

A rajtnál indulás előtt még fényképezkedtünk kicsit, majd Normafáig, az első ep-ig együtt mentünk. Onnan mi, Sophiával a nagy székelykapun át, a zöld kereszt jelzésen ereszkedtünk le Makkosmáriáig. Rendesen csúszott ez a szakasz. Többen fetrengtek előttünk az úton, volt egy lány, aki röhögőgörcsöt kapott a sok eséstől, keléstől és nem bírta abbahagyni a nevetést.

Székelykapu a Normafánál*

A második pecsét begyűjtése után kicsit körbenéztünk a nagy, fehér réten.
Még sosem jártam itt, de már sokat hallottam erről a kegyhelyről, hogy állítólag 1730-ben egy Traub János nevű fiúnak egy útszéli tölgyfánál megjelent a szenvedő Krisztus arca. Később a fiú beteg lett, de csodás gyógyulását követően egy Szűzanyát ábrázoló festményt függesztett az említett tölgyfára.

A tölgyfa és a szentkép

A hely hamarosan zarándokhellyé vált, majd a hívek adományából először kápolna, majd templom épült itt, amit 1768-ban Koller Ignác veszprémi püspök szentelt fel. Később a templomot bezárták és rövid időn belül rommá vált. A jelenlegi templom csak 1950-ben épült újjá. (Infók: a Búcsújárás honlapjáról.)

A makkosmáriai kegytemplom

Útunkat a sárga jelzésen folytattuk.
Enyhe emelkedőkkel tarkított rész következett. Nem tűnt vészesnek, de valahogy mindketten nagyon kivoltunk, alig vonszoltunk magunkat felfelé és közben áldottuk az eszünket, hogy nem a 30-asra neveztünk, mert akkor ebből a 15-ös körből kellett volna kettőt menni. Még egyszer ezen a szakaszon nem biztos, hogy végig szeretnék menni, hogy már tudom, mi vár rám.

Azért voltak kellemes, kanyargós sétálgatós részek is itt a sárgán, mire nagy sokára elérkeztünk a Szépjuhászné gyermekvasút állomására. Tényleg nagyon soknak tűnt, pedig csak 4,7 km volt a két ep között.
Szépjuhásznénál két pontőr is volt, mindkettő pecsételt és mindkettőnél sokan voltak. Kivártuk a sort az egyiknél, mire közölte, hogy ez nem jó, ő másik távot pecsétel, menjünk a másikhoz. Ott is kivártuk a sorunkat, ami egyébként nem lenne gond, már megszoktam, mert postán, vásárlásnál pénztárnál valahogy mindig így járok, hogy mire kivárom a sort, átküldenek másik kasszához, ablakhoz…stb., de itt az izzadság ránk fagyott és marhára fáztunk. A szél is fújt megint és így már nem volt olyan vicces. Miért nem lehetett valahogy jelölni, hogy ki milyen pecsétet oszt? És ha itt ennyi táv ep-ja van, akkor miért nem voltak többen, mert rengetegen álltunk sorba pecsétért.
Ezek után hab a tortán, hogy kaptunk forró teát, amiért szintén sorba kellett állni, fázni, mert egyesével töltötték mindenkinek. Gondolom, azért hogy forró maradjon, de akkor sem esett jól ez az átfázás és még csak a táv felénél jártunk. Felmarkoltunk egy kevés mazsolát, kekszet és már tepertünk is tovább, hátha újra felmelegszünk.

Szépjuhásznétól a piros jelzésen kapaszkodtunk felfelé a János-hegyi kilátóhoz. Tényleg kapaszkodtunk, mert nagyon emelkedett az út felfelé a hegyre. Szerencsére most annyira nem szenvedtünk, mert jólesett, hogy ismét átmelegedtünk, meg gyorsan elszaladt az idő, ugyanis tervezgettük a Kinizsi100-at, hogy ki kéne venni szabadságot hétfőre, mert lehet, hogy nehezen fogunk járni még másnap, illetve próbáltuk kitalálni, hogy hogyan jövünk majd Tatabányáról haza…stb. Azért ez ott elég röhejesen hangozhatott, miközben a 15 km-rel ennyire küzdünk.

Sophia és Erzsike a János-hegyen

Egyszer csak az egyik kanyar után feltűnt a kilátó fehér, impozáns alakja. De jó volt felérni! A negyedik pecsétet a kilátóban az alsó szinten kaptunk, bár már mondtam Sophiának, hogy biztosan fel kell menni a tetejébe, de akkor ő viszi fel az itinerem, mert én már jártam itt a nyáron, én már láttam ezt a kilátást idén.

Ep a kilátó aljában*

Itt már tudtuk, hogy innen rendesen lefelé fogunk menni és már nincs sok hátra, úgyhogy kicsit nyugodtabban, lazábban folytattuk az utat. El is tévedtünk. Leértünk a libegő előtti térre, rengeteg turistaút volt szerteszét, de egyik sem az, ami nekünk kell. Végignéztük az összeset, közben ott többekkel egymást kérdezgettük, hogy merre van a zöld háromszög, de senki nem tudta. Természetesen térképet most sem hoztam magammal, mert annyi eszem van. Végül egy nagyobb csoport után közvetlen a kilátóból leérkező lépcső aljában bekanyarodtunk egy keskeny kis ösvényre, amin semmi jelzés nem volt, de több út már nem volt semerre, úgyhogy kizárásos alapon ezen mentünk és mivel mások is ezen mentek, így nem aggódtunk. Néhány száz méter után már tényleg volt jelzés, de azért ki lehetett volna jelölni valahogy, mert egyáltalán nem egyértelmű. A futók is szaladtak pár kört a libegő parkolójában, mire ezt megtalálták, nekik még rosszabb lehetett.

Az út egy keskeny ösvényen vezetett lefelé.
Egymás mögött libasorban sétáltunk, amikor mögülünk hallunk egy futót, ahogy jelez nekünk: "Jobbról jövök, jobbról jövök." Abban a pillanatban habozás nélkül mindketten kiálltunk jobb oldalra, szegény futó meg alig tudott kikerülni minket. Szerencsére ő is jót mosolygott az eseten, mert csak annyit mondott: "Tudom, nektek a másik jobb." Pedig tényleg tudom, melyik a jobb, meg a bal, fogalmam sincs, miért álltam egyből a futó elé, de még Sophia is azonnal jobbra lépett ki. Lehet, hogy ezért nem kiabálnak már a futók, mert úgysem ér semmit? Mindenesetre jót derültünk az eseten.

Ezután az ösvény már tényleg nagyon lejtett.
Futottunk mi is rajta rendesen. Kicsit csúszott, de sétálni itt nem is lehetett, úgy futottunk, mintha kergetnének. Közben szüleim is telefonáltak, hogy ők már kész vannak, még kávéznak a célban, de igyekezzünk.
Mire belejöttünk a futásba, szembejött megint egy ep, ahol egy kis várakozás után ismét megkaptuk a magunkét és futottunk tovább. Bár már nem sokáig, mert kifogott rajtunk egy kisebb bucka, úgyhogy maradtunk a sétánál.

Nincs tömeg a libegőn

Közben elhaladtunk a libegő alatt és nemsokára már el is értünk a Tündérszikláig.

Kilátás a Tündérszikláról

 

Szamóca a Tündérsziklán*

Innen még mindig lefelé mentünk, ahol újra futásnak eredtünk.
Itt már nem is csúszott. Érdekes, hogy a hegynek ez a fele, nem is volt havas, zöld volt a fű és jég helyett saras volt az út. Óvatosan kellett szaladgálni. Leérve egy műútra ismét tekeregtünk kicsit, de a többiek után haladva megtaláltuk a jó irányt. Innen már ismerős volt az út, mert a húsvéti Tojás túrák is erre haladnak, csak akkor az ellenkező irányból jövünk.

Nagy nehezen felkapaszkodtunk a Disznófő forráshoz, ahol a 6. ep. várt bennünket. Itt valahogy már nagyon ki voltunk tikkadva, nagyon nehezen haladtunk főleg, hogy ismét felfelé kellett menni. Nem esett jól ez a szakasz, már nagyon vártuk a végét, nagyon nehezen ment a dolog és már nagyon elég volt a túrázásból. Nem tudom, mitől voltunk ennyire leharcolva, lehet, hogy csak a hó, a hideg és a szél így együtt nem esett jól. Nem tudom.

A napsütötte téli Normafa

Öröm volt felérni Normafára ismét, ahol kaptunk még egy pecsétet, majd a reggel megismert útvonalon caplattunk vissza a Széchenyi-hegyre. Jó volt beérkezni, de ami ott várt, az már kevésbé volt jó. Még a reggeli káoszos nevezésnél is hatalmasabb káosz fogadott minket a gyermekvasút végállomásának várójában. Mindenhol emberek tolongtak össze-vissza, senki nem tudta, hogy hova kell állnia, hol kaphatja meg a teljesítésért járó dolgokat. Mikor sorra kerültünk, akkor írták még csak az oklevelet és utána még egy szűkebb részre kellett benyomorogni a kenyerekért, ha valaki még enni szeretett volna. Persze sokan azon a kis szűk folyosón álltak és ettek, ezzel is biztosítva a lehetőséget, hogy más már ne férhessen oda vajas kenyerekért, meg teáért. Hogy miért nem lehetett azt máshol elfogyasztani, amikor a váró többi részén még volt hely?!

Mindenesetre szüleim már vártak bennünket a váró másik felében egy pénztár előtt, úgyhogy megküzdöttünk a kenyerekért, jól megpakoltuk hagymával is, kaptunk meleg teát, majd kiverekedve magunkat a tömegből, csatlakoztunk a szüleimhez. Míg elmesélték a 8 km-es távjuk eseményeit, addig jóízűen meg is ettünk, ittunk mindent. Annyira le voltunk fáradva, annyira kimerültünk most ettől a 15 km-től, hogy éhes farkasként faltunk fel mindent, de iszonyúan jólesett – főleg az, hogy ma csak ennyit kellett menni ebben a hidegben, szélben.

Itiner, oklevél, kitűző és egy képeslap

Jobb is, hogy nem a 30 km-es távra neveztünk, ma nem ment volna. Hogy ezek után a Kinizsi100 mitől fog menni, azt még nem tudom, de megvan a 2. Budapest Kupa pecsét is és most ez a lényeg.

*Sophia fotói

**Édesapám fotója