2012. január 29., vasárnap

Túrázás szüleimmel és Bundással (PMTT 11 teljesítménytúra) - 2012. január 29.

PMTT a Budai-hegységben - Rövid táv 11 teljesítménytúra
(Rendező: Szigeti Túrázók természetjáró csoport)
Táv: 11,1 km
Szintkülönbség: 320 m
Szintidő: 4 óra
Teljesített idő: 2 óra 53 perc
Sebesség: 3,8 km/h
Tempó: 15:35 p/km
Útvonal: Nagykovácsi -> Vörös-pocsolyás-hát -> Nagy-Kopasz -> Nagykovácsi
Cipő: Kilimanjaro Galano túrabakancs

Odafelé túrázás:
Táv: 5,9 km
Idő: 1 óra 15 perc
Sebesség: 4,7 km/h
Tempó: 12:42 p/km
Hazafelé túrázás:
Táv: 5,9 km
Idő: 60 perc
Sebesség: 5,9 km/h
Tempó: 10:10 p/km
Útvonal: Pilisvörösvár -> Pilisszentiván -> Antónia-árok -> Nagykovácsi és vissza

Ma túrázás összesen:
Táv: 22,9 km
Idő: 5 óra 8 perc
Sebesség: 4,4 km/h
Tempó: 13:27 p/km

Néhány héttel ezelőtt amikor azon a kemény 15 km-es túrán indultunk Sophiával, azt írtam, hogy remélem, ennél alább már nem adjuk. Hát adtuk.
Igaz, múlt héten azt is mondtam, hogy a lökött kiskutyámat egy darabig tuti nem viszem túrázni. Hát vittem.
Bár múlt héten Sophia is mondott olyasmit, hogy ő többet Bundással nem túrázik. Hát túrázott.
Ennyit erről.

A mai túra Nagykovácsiból indult, pont onnan, ahol a múlt heti befejeződött. Mivel igen változatos távok (11, 17 és 23 km) közül lehetett választani, ezért úgy döntöttünk, hogy innen Vörösvárról Nagykovácsi megközelíthetetlensége miatt inkább átsétálunk reggel a hegyen, ott túrázunk egyet, utána pedig hazasétálunk. A 23-as távot kizártuk, mert a téli bakancsom még mindig alkalmatlan 30 km feletti távok teljesítésére. Közben szüleim jelezték, hogy ők a 11-esre mennének (hiszen ők is gyúrnak a Budapest Kupára), úgyhogy ha azt választjuk, akkor mehetünk együtt. Ezzel el is dőlt a kérdés, azt választottuk, mentünk velük és már a múlt héten neveztünk is. Erre a túrára ugyanis internetes előnevezés volt, ahol már virtuális rajtszámot is kaptunk.

Sophiával mi már jó korán elindultunk otthonról.
Mint kiderült, édesanyámék is akkor indultak Solymárról (szomszéd falu tőlünk) tömegközlekedéssel, csak Nagykovácsiba érve mi már sétáltunk egy jót, be voltunk melegítve és vártunk rájuk kb 10 percet, ők meg a buszon szardínia módjára nyomorogtak a tömegben levegő nélkül és ezért még fizettek is.

Amíg vártunk Nagykovácsiban a templom előtti téren, addig már özönlöttek a túrázók. Volt sok-sok kutyus is, úgyhogy Bundás már felmérte a helyzetet, hogy ma kit fog megenni. Sejtettem, hogy ma sem lesz könnyű vele, de nem volt szívem otthon hagyni, annyira szeretett volna jönni. Persze, hogy ne legyen egyszerű ez a mai kaland sem, mindjárt ott a padon ülve el is törött Bundás pórázán egy csatt, ami miatt nem tudtam a hámjához erősíteni a pórázt. Remek. Mindjárt mehetünk is haza, mert ezt a szeleburdi lompost nem lehet póráz nélkül kutyák közelébe vinni.
Végül áthurkoltam a pórázt a hámján és kötöttem rá egy égtelen nagy csomót, ami be is vált, mert kibírta a túrát.

Nagysokára megjöttek a szüleim is, aminek Bundás nagyon örült, de kicsit csodálkozott is, hogy itt találkozik velük. Amíg a kis csapat elment nevezni, addig mi kiskutyámmal maradtunk a téren, hogy a plébánia kertben a tömegben nehogy belekössünk jól nevelt kutyusokba. A többiek viszont gyorsan visszajöttek, mert az előnevezések miatt jó ütemben haladt a rajtoltatás.
Az itiner kicsit vicces volt a maga 11 km-ével és egyetlen ellenőrzőpontjával, de már kezdésnek kaptunk néhány mandarint, illetve gyorsan átfutva az útvonalleírást, rájöttem, hogy az első km-ek megegyeznek a múlt heti túra utolsó km-eivel, úgyhogy ismerős terepen fogunk haladni, csak visszafelé.

Felkerekedés**

A községet a piros sáv jelzésen hagytuk magunk mögött.
Sophiával mi már tudtuk mit jelent ez, de édesanyám csak a helyszínen szembesült a dologgal, hogy ez az út nem is az erdőbe, hanem az égbe megy. Tényleg komoly kis emelkedő van ezen a részen, de én csak repültem a kutyám után, úgyhogy észre sem vettem. Ajánlgattam édesanyámnak is ezt a kis szőrös sugárhajtást, hogy csak fel kell csatolni és máris megtáltosodik tőle, de nem kért belőle. Pedig szívesen megnéztem volna, ahogy Bundás végighúzza anyut az erdőn. :-)

Hófoltos, napsütötte erdőrészlet

Egyébként ma is remek időnk volt.
Hűvös volt, kellett a téli túrakabát, de sütött a nap, hó már alig látható az erdőben. Pont túrázáshoz alkalmas az idő. A kezdeti emelkedés után viszonylag szintben, könnyű terepen haladtunk először a piroson, majd a piros háromszögön. Remek tempót lehetett volna itt menni, jól meg lehetett volna nyomni, de édesanyám olyan tempóban haladt, mint ahogy csütörtökönként az Auchanban a polcok között vásárolni, nézelődni szokott.

Szüleim

Persze nem piszkáljuk emiatt.
Örülni kell, hogy végre kimozdult otthonról és rá lehet venni egy kis mozgásra, csak nekem ez már nem vásárolgatós tempó, hanem bealvós fázis. Igazából olyan jó helyen vezetett a túra, hogy itt legszívesebben futottam volna. Gondolkoztam is rajta közben, hogy ha már jobban megy majd a futás, akkor át kéne ide sétálni néha és lefutni ezt a jó kis kört. Most viszont nagyon szenvedtem ettől a tempótól. Komolyan, ez fárasztóbb, mint végig teperni az útvonalon.

A Sándor falka egy hókupacban*

Túrán még sosem unatkoztam, de most nagyon.
Haladni nem lehetett, aludni úgy szintén nem, úgyhogy azzal szórakoztam, hogy a hókupacokat figyeltem útközben, ami azért volt érdekes, mert egyszer volt, egyszer nem. Tényleg volt olyan rész, ahol nyoma sem volt hónak, majd váratlanul minden havas néhány száz méteren előttünk, majd hirtelen megszűnik a fehérség és újra semmi.

Közben becsatlakozott a piros háromszögre a zöld kereszt is, az út pedig enyhén emelkedni kezdett, de egyáltalán nem volt vészes. Így értünk el a zöld háromszög jelzésű útig, ahol egy sűrű, sötét, izgalmas fenyőerdő kezdődött. Reméltem, hogy arra megyünk és végre történik valami, nekünk azonban nem arra, hanem egy nagy kanyarral jobbra kellett fordulni, ahogy az útjelző tábla is mutatja:


Ez a 750 méter a kilátóig azonban változatos volt.
Néhány száz métert még egy enyhén emelkedő, széles földúton tettünk meg, majd hirtelen változott ismét a látvány és minden fehérben pompázott. Hogy lehet, hogy néhány száz méterenként változik, hogy van hó vagy nincs? Előbb semmi nem volt, most meg mindent vastag hótakaró borított, ráadásul csúszott is és emelkedett (az előbbihez képest egy kicsikét jobban) is rendesen. Végre történt valami. :-)


Annyira csúszott az út, hogy mindenki az út szélén egyensúlyozott, persze csak én nem. Bundás ugyanis úgy találta jónak, ha mi az út közepén száguldozunk. Édesanyám pedig még az auchanos vásárlási tempójából is visszavett és olyan lassan jött, hogy mikor visszanéztem rájuk, azt hittem hátrafelé megy. Láttam, hogy nagyon szenved, alig tud felfelé jönni, pedig a többi túrához képest ez itt enyhe emelkedőcske volt csak. Gyorsan belekaroltam és segítettem neki kicsit meglódulni, hogy legalább a kilátóig érjünk ma még oda, de "Ne sürgessél már!" volt a válasz, úgyhogy poroszkáltunk tovább.

Egy kisebb kanyar után a hó megint megszűnt és ismét teljesen hótlan (a sótlan szó után szabadon) lett minden, de a bozót mögött már feltűnt a kilátó űrállomásra emlékeztető fazonja:

A Csergezán-kilátó

A kilátót azonban nem adták könnyen, ugyanis a zöld háromszög jelű turistajelzés egy keskenyebb ösvényen kavarog fel a kilátóhoz, ami a hótlan szakasz után ismét iszonyú havas és jeges volt. Már az út széle is le volt járva, az is nagyon csúszott, az út széli bokrokba sem lehetett kapaszkodni, egyedül csak Bundás vagánykodott a jégen. Hát igen, akinek négy lába van!

Bundika pózol*

Nem lett volna gond ezzel a szakasszal, ha Bundás nem húz rajta végig, de azért csak feljutottunk az űrközpontba, ahol 6,6 km megtétele után végre kaptunk egy pecsétet. Több mint másfél órát jöttünk idáig, de ilyen hosszú másfél órám sem volt még! Úgy éreztem, hogy már három órája jövünk, de legalább túl voltunk a felén. Már alig vártam a túra végét, hogy aztán hazafelé száguldozhassunk a Zsíros-hegyen át.


A kilátóban nem csak pecsétet kaptunk, de többféle csokiból is lehetett választani, sőt, még valami pálinka, vagy forralt bor is volt, ami után édesanyám kutakodik éppen:


Miután mindenki evett-ivott, gondoltam felnézek a kilátóba. Ugyan nagyon régen voltam már fent, de azért szívesen felnéztem volna, viszont senki sem osztotta ezirányú lelkesedésemet. Mentem volna egyedül is, de Bundit nem akartam felvinni, hátha van másnál is kutya és a lépcsőkön nem fogjuk tudni kikerülni. Az előbbi örömujjongás után meg nem akartam kedves családomra bízni a kis vadállatomat, hogy még ezzel is fárasszam őket, úgyhogy ez most kimaradt. Annál nagyobb a motiváció, hogy jöjjek majd errefelé futni és akkor felfutokmászom a kilátóba is.

A női túracsapat válogatott**

A kilátótól visszamentünk a jegesedés előtti szakaszig, ahogy mindenki más is, aztán balra akartunk térni, ahogyan az itiner is írta. Mindenki más jobbra ment, mert a hosszabb távon voltak, de nekünk ez a balra nagyon gyanús volt. Kis ösvény volt csupán turistajelzés nélkül.
Furcsálltam, hogy az itiner nem említi, hogy egy kis szakaszon menjünk vissza és úgy balra, hanem azt írja, hogy egyből a kilátótól balra, ott viszont nem volt másik út szerintem. Hihetetlen, hogy 11 km-en is el tudunk kavarni, ráadásul ott, ahol ennyi túrázó van. Nekem még mindig nincs Budai-hegység térképem, édesapámnak viszont van, úgyhogy meg is néztük rajta, mi a szitu. Szerencsére nem kell újra jégtáncolni, mert az a kis ösvény is rövidesen arra a turistaútra visz, amire a kilátótól kellett volna lejönni.

Nemsokára ismét a zöld sávon folytattuk utunkat, ami egy kellemes, enyhén lejtős szakasz volt. Természetesen a hó - nem hó váltakozása itt is megvolt, de itt már nem bírtam tovább és lefotóztam:


Ilyen hirtelen szűntek meg a havas részek, majd egyszer csak váratlanul folytatódtak újra. Először azt hittem, hogy az erdőben nyitottabb helyeken van hó a szél miatt, vagy valamilyen szelesebb részeken, vagy a hegyek egyik felén, vagy mélyedésben, vagy akármi, de semmilyen összefüggést, magyarázatot nem találtam a havas és a nem havas szakaszok esetére.

A kényelmes út egy idő után dzsungelbeli, nagyon szűk, egyszemélyes kis ösvénnyé változott, ezen értük el a zöld sáv jelzést, ami már visszavitt minket a községbe. Ez már nem erdei út volt, hanem egy széles földút, ahol ismét a hosszabb távosokkal haladtunk együtt, így sokan is lettünk hirtelen, meg mögöttünk is és előttünk is kutyus volt. Bundással nem lehetett bírni. Nekem meg már ebből a túrából is elegem volt, meg Bundás állandó kutyaszaggató mániájából is, úgyhogy próbáltam sürgetni a családot, hogy legalább az előttünk lévő kutyust hagyjuk le, mert amíg Bundás látja, addig úgy húz, hogy alig bírom visszafogni és így elég nehéz ebben a vásárolgatós tempóban menni.

A tervem nem sikerült, nem haladtunk gyorsabban. Hú, de szenvedtem már, a kutya össze-vissza rángatott és alig haladtunk. Pihenésképpen kicsit átadtam Bundikát Sophiának, aki alig bírta megtartani ezt a vérebet. Néhány perc múlva már mindene fájt, úgyhogy megint megnyertem a szőrmókomat.

Az előttünk haladó kutyások viszont vmiért lassítottak, majd megálltak, úgyhogy elosontunk mellettük. Juhé! Vagyis annyira nem, mert előttünk néhány száz méterrel egy anyuka haladt a kb két éves, totyogós kislányával, aki néhány méterenként lecsüccsent a földre. Haladtunk így egy darabig, de nem előztük meg őket, Bundást viszont nagyon érdekelte a kislány és változatlanul húzott.
Ismét felvetettem a témát, hogy ha egy nagyon picikét gyorsabban mennénk, akkor megelőzhetnénk őket. Mire édesanyám:
"- Minek? Az csak egy gyerek."
"- Igen, de egy totyogós."
Szóval, nem előztük meg őket, csak amikor hosszabb időre lent maradt a gyerek a földön. Ebből látszik, hogy egy totyogós, seggreülős kisgyerek tempójában tettük meg a távot.

Nagykovácsiba érve már csak néhány utca választott el a céltól.
Beérve mi ismét kiültünk egy padra Bundással, míg a többiek intézték a pecséteket és a szükséges teendőket. Hamarosan jöttek is és az oklevél, meg a kitűző mellé kaptunk egy adag jó meleg teát és egy pogácsát is.

Itiner, oklevél, kitűző és a begyűjtött finomságok

Az ellátásra nem lehetett panasz, a túra nagyon jó volt. Első szervezésű túra lévén nagyon igyekeztek a szervezők és tényleg minden rendben van. Az előnevezések miatt saját névre nyomtatott itinert és oklevelet kaptunk, a rajtoltatás és a célba érés is gyorsan ment, a helyszín nagyon jó volt. Szerintem jövőre a hosszabb távra megyek.
Ha pedig legközelebb édesanyámmal indulnék túrázni sétálgatni, nézelődni, akkor arra rákészülök előtte majd lelkileg is, Bundit pedig otthon hagyom és akkor nem lesz semmi gond.

Elköszöntünk a szüleimtől, ők mentek a buszhoz, mi meg nekiindultunk hazafelé ahogy a múlt héten is. Most már gyakorlottabbak voltunk, úgyhogy nem mentünk fel a Zsíros-hegyig, hanem még időben lefordultunk az Antónia-árokba és mivel a mai túrán nem tudtuk kiélni magunkat és még túltengett bennünk az energia, így adta magát az ötlet Bundás legnagyobb örömére, hogy fussunk végig az árkon. Lényegében majdnem hazáig futottunk és annyira, de annyira jó volt. Ettől végre lefáradtunk rendesen.

Fáradt Bundás is segít fotózni


* Sophia fotói
** Édesapám fotói

Nincsenek megjegyzések:

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails