2012. január 7., szombat

Túrázás (BUÉK 20 teljesítménytúra) - 2012. január 7.

BUÉK 20 teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 19,512 km
Szintkülönbség: 847 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 4 óra 44 perc
Sebesség: 4,1 km/h
Tempó: 14:33 p/km
Útvonal: Hűvösvölgy -> Nyéki-hegy -> Vadaskerti-hegy -> Határ-nyereg -> Hármashatár-hegy -> Fenyőgyöngye -> Árpád kilátó -> Apáthy-szikla -> Ördög-árok -> Széher út -> Kuruclesi út -> Budakeszi út -> Tündér-hegy oldala -> Szépjuhászné -> Nagy-Hárs-hegy -> Nagy-rét -> Hűvösvölgy
Cipő: Kilimanjaro Galano túrabakancs

Az év első hétvégéjén megvolt az év első túrája is.
November elején túráztam utoljára, aztán betegség miatt azóta nem voltam. Már hiányzott nagyon.

Sophiával vágtunk neki ennek az év eleji, bemelegítő, laza 20-asnak.
Mivel két éve már voltam ezen a túrán (2010-es beszámoló itt), így tudtam mire számíthatok, azaz, hogy az első 4 km-en felzavarnak minket az égbe. Jól emlékeztem, mennyit szenvedtem anno ezen a szakaszon, úgyhogy lelkileg már rákészültem.
Hűvösvölgybe autóval mentünk és itt egy gyors nevezés után mindjárt átvágtunk a főúton, a parkolón és megkezdődött a 4 km-es kálváriánk, de kárpótolt cserébe, hogy gyönyörű időnk volt, ragyogott a nap:

Januári napfelkelte

A caplatás igazából nem is volt olyan vészes, mint ahogy emlékeztem, de az utolsó km-en azért mégis bedurvult a dolog: sziklás, köves úton kapaszkodtunk felfelé, de a látvánnyal ahogy a reggeli napfény csordogált a durva talajon, azzal nem lehetett betelni. Odáig vagyok az ilyen fílinges fényekért.

Hármashatár-hegyen felfelé

Közben már éreztem, hogy a tegnapi futás után nem igazán vagyok a helyzet magaslatán, kellett volna legalább egy pihenőnap futás és túrázás között, de most már mindegy. Kicsit fújtatva, kicsit levegő után kapkodva végül felértünk az 1. ep-hez a a Hármashatár-hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk a reggeli Budapestre.

Az ébredező város madártávlatból

Budapest hídjai a Hármashatár-hegyről

Innen a K jelzésen ereszkedve folytattuk utunkat.
Jólesett lefelé menni végre, mert éreztem, hogy a pocimmal nincs minden rendben, apró görcsök nyilalltak bele, de nem volt vészes. Így lefelé haladva meg is tudtunk reggelizni, tudtunk kicsit beszélgetni, hogy milyen túraterveink vannak idénre, amikor egy műúton (talán a Szépvölgyi úton a Fenyőgyöngyénél) átkelve egyszer csak egy váratlan ellenőrzőpontra akadtunk.
Hallottam már ilyet, hogy egyes túrákon az itinerben nem jelölt titkos ellenőrzőpontok is előfordulhatnak, de még sosem láttam ilyet. Eddig mindig csak ijesztgetésnek gondoltam, hogy a kedves túrázók ne térjenek el a kijelölt útvonaltól, de most tényleg itt volt egy ep. és ez bizony még nem az Apáthy szikla volt.

Váratlan ep.

Ki is jelölték ám rendesen, hogy pecsételőhely van: ahány fa állt a környéken, mindegyiken "ep-kocka" lógott, mintha csak a szilveszteri buliból itt maradt díszítés lenne. Nekem sem kellett több, fel is próbáltam néhányat:

Turista turbán, avagy pasa-sapka :-)*

Jól áll, igaz?*

Elég türelmes volt a pontőr, mert nem szólt rám, sőt még pecsétet is adott. A pecsétbegyűjtés után ismét felfelé haladtunk a kéken, de annyira jól eldumáltunk közben, hogy szokásunkhoz híven csak mentünk a többiek után. Egyszer csak egy nagyobb, játszótérrel és nordic walkingra készülődő csapattal tarkított rétre értünk, ahol egy idősebb férfi megszólított minket, hogy innen jobbra vagy balra kell-e menni. A zöld balra volt, úgyhogy mindhárman átvágtunk a réten és már néhány száz métert haladtunk, amikor két srác jön velünk szemben felfelé, hogy a BUÉK20-on vagyunk-e, mert akkor nem jó felé jövünk, ők is elkavartak.
Na, itt jöttem rá, hogy nem csak, hogy fogalmunk nincs, hogy hol járunk az itinerben, de még turistatérképet is elfelejtettem hozni. Jól felkészült túrázó vagyok, mi? Mondtam, hogy már régen túráztunk. :-)

Nézem az itinert, miszerint a kék jelzésen érjük el az Árpád kilátót és csak utána haladunk a zöldön. Mondom is annak a másik pasinak, aki már a réten érdeklődött, hogy igazuk van a srácoknak, mert még nem hagytuk el az Árpád kilátót, de erősködött, hogy az már tuti volt, mert ő járt ott. Hát tudok elég vak egér lenni, de azért egy ekkora kilátót már csak észreveszek! Azért a pasi nagy hévvel magyarázta, hogy ő a kéken már elment a kilátóhoz, aztán jött erre a zöldön és még jól le is teremtett minket, hogy mi meg csalunk, hogy kihagytuk azt a kanyart.
Végül kiderült, hogy tényleg ott van a kilátó, a pasi már tényleg járt ott, csak a zöldön rossz irányba indult: nem visszafelé kellett volna jönnie, hanem lefelé a hegyről a város felé.
Még jó, hogy szembejött az a két srác, különben úgy térkép nélkül lehet, hogy még mindig ott bolyonganánk, így viszont mi is megleltük az Árpád kilátót végre, de ettől a kis izgalomtól éreztem, hogy egyre inkább rendetlenkedik a pocim. Most már határozottan fájt, de bíztam benne, hogy elmúlik.

Árpád kilátó*

Kilátás a kilátóból*

Kilátok a kilátóból (hónom alatt meg egy ufó)*

Szerencsére a kilátóból ismét lefelé vitt az út a Tojás túrákból jól ismert részeken, csak akkor a másik irányból jövünk ezen az útvonalon. Hiába haladtunk könnyű tempóban lefelé, nem tudtam tovább áltatni magam: szörnyen fájt a pocim. Természetesen mikor máskor látogatna meg a női Mikulás, mint az idei első túránk kellős közepén? Már reggel sejtettem, úgyhogy fel voltam készülve, de a fájdalom azért nem esett jól. Reméltem, hogy túra közben nem mer majd fájni, de sajnos tévedtem. Azért örültem is, hiszen annyira beteg voltam november végén és olyan rosszul voltam decemberben, hogy akkor meg sem jött, most meg egy heti mozgás és normális étkezés mellett ismét itt van, ami jelzi, hogy már sokkal jobban vagyok. Vagyis lennék, ha most meg nem fájna ennyire.

A zöld jelzésen kódorogva hamarosan elértük a 2. ep-t az Apáthy-sziklánál. Itt csak gyors pecsét és már haladtunk is tovább. A kilátás és a szikla gyönyörű, de annyian feltorlódtunk és különben is már annyit láttam, hogy inkább mentünk tovább. Már Sophia is látta, hogy lassulok és igen rossz bőrben vagyok, úgyhogy még el sem értünk a lépcsősorig, barátnőm javaslatára bevettem egy gyógyszert, mielőtt még rosszabb lenne a helyzet, de sajnos már későn folyamodtunk ehhez a módszerhez. Lebaktattunk a lépcsőn és egy kis városi bolyongás következett, de én már csillagokat láttam ezen a részen. Még arra emlékszem, hogy az 56-os villamos hídja alatt áthaladtunk, de utána már nem tudtam, merre járunk, csak görcsös fájdalmakkal küzdve húztam magam előre. Későn vettem be a gyógyszert. Szédültem, kapkodtam a levegőt, kivert a víz és alig bírtam talpon maradni. Életemben először megfordult a fejemben, hogy feladom. Nem bírok továbbmenni.
Aztán eszembe jutott, hogy semmivel sem lenne jobb otthon szenvedni, sőt, ott még rosszabb begömbölyödni egyedül az ágyba és fetrengeni a fájdalomtól. Itt legalább egy túrán vagyok, az erdőben, fák között, napsütésben, ahová mindig is vágyom. A szintidő szerencsére elég sok, úgyhogy beszenvedem magamat a célba. Sokszor megfogadtam már, hogyha egy versenyt, túrát nem bírok, négykézláb mászva, de akkor is befejezem. Azt hiszem, ilyen helyzetben itt nem lett volna ciki kiszállni, de mégis jobbnak láttam folytatni.

Áthaladtunk a Budakeszi úton, ami után egy jó caplatós rész következett. Na, ez nálam annyiból állt, hogy tyúklépésben csoszogtam felfelé, jojóztak a szemeim és minden második fát megtámasztottam, hogy ki ne dőljön, vagyis, hogy én ki ne dőljek. A Hármashatár hegyről lefelé elfogyasztott alma is szeretett volna visszajönni, de igyekeztem benntartani. Közben futók, túrázók fél percenként előztek le. Furcsa érzés volt, nem vagyok ehhez hozzászokva. Még Sophiát is megkérdeztem közben, hogy most ugye, úgy nézek ki, mint aki épp a Kinizsi100-asra készül. :-)
A Szépjuhászné felé haladva egy könnyebb szakasz következett, de alig álltam a lábamon, még mindig fától fáig haladtam. Sophia meg hol előre ment és várt, hol visszajött és ismét előre ment. Fázott. Én is őrülten fáztam már, hogy ennyire lassan haladunk és ránk fagy az izzadság. Próbáltam Sophiával a jelen állapotomban a legérthetőbben közölni, már amennyire beszélni tudtam, hogy menjen előre nyugodtan, üljön be a meleg autóba, míg én kiszenvedem magamból még ezt az utolsó durván 6 km-t. Nem lesz semmi bajom, túl fogom élni, csak lassan, úgyhogy menjen nyugodtan előre. Nem akart menni. Azt mondta, ráérünk, nem sietünk, nem időre megyünk, úgyhogy marad.

Így értünk el a 3. ep-ig, ami a turistaút mellett volt két méterrel feljebb, de képtelen voltam odáig elmenni, úgyhogy Sophia pecsételtette az itinerem, míg én valahol támasztottam egy fát. Közben ittam néhány korty vizet, attól kicsit jobban lettem, de az elmúlt km-eken gyakorolt lajhár tempóval mentünk tovább. Azt hittem, sosem lesz vége ennek a túrának. Ilyen hosszú 20 km-t sem mentem még!
Valahogy mégis a Szépjuhásznéhoz értünk, ahol először éreztem órák óta, hogy talán megmaradok és talán túlélem ezt az egészet. A sárga jelzésen haladtunk tovább erősen felfelé, ami nekem jelen pillanatban erősen nem tetszett, de volt már bennem annyi életerő ismét, hogy észrevegyem, milyen csodás időnk van és hátrapillantva még fényképezni is eszembe jusson egyet.

Visszapillantás a Szépjuhásznéra

Ismét tyúklépés, halálhörgés és néhány utolsó görcsnyilallás következett, mire felmásztam a Nagy-Hárs-hegyre, ahol a 4. ep. várt a Kaán kilátó tövében.

Tumultus a 4. ep-nél

Itt támasztottam fát utoljára, innentől kezdtem jobban lenni. Talán hatott a gyógyszer, talán kiszenvedtem az ehavi fájdalomadagot, mindenesetre sokkal jobb lett a helyzet, főleg, hogy ismét lefelé haladtunk, sőt még egy kis kaland is jutott a túra végére: a kilátót elhagyva egy kisebb szakadék mellett a turistaút szélén egy kötél segítségével gyakorolhattuk, hogy mennyire jó kismajmok lennénk, ha még mindig majmok volnánk.

Sophia kismajom

Szamóca nagymajom*

Fennakadás*

Majomhajlamainkat kiélve a sárga jelzésen folytattuk utunkat, ahol a Gyermekvasutat keresztezve hamarosan észrevettük a Nagykovácsi út túloldalán a Hűvösvölgyi Stop Shopot. Elég kiábrándító volt ez így az erdőből kiérve, de szerencsére még maradtunk az erdőben és a műúttal párhuzamosan haladva értünk el a Nagy-rétre, ahol beszereztük a cél előtti utolsó pecsétünket és néhány ajándék szaloncukrot.

Nagy-rét az 5. ep. felől

Innen már csak egy km volt hátra levezetésképpen a célig, ahol a célpecsét, az oklevél és a kitűzők beszerzése után egy jó meleg teával is kényeztettek bennünket. Kaptunk virslit is, de mindketten vegák lévén az ment a hátizsákba és itthon kiskutyámnak okozott örömet.
Remélem, az hogy az év első túrája ilyen rosszul sikerült, nem azt jelenti, hogy a többi is ilyen lesz. Most ilyen vacak idő alatt sikerült végigvánszorognom, de legalább van milyen időn javítani majd a következő túrák során.

Itiner, oklevél és a kitűzők

A túra elején pedig már be is szereztük az idei Budapest Kupa füzetet, ugyanis ez a túra volt a 2012-es Budapest Kupa első túrája.
A Budapest Kupáról november végén hallottam először. Ez egy teljesítménytúra sorozat, melyhez idén 50 Budapest környéki túra tartozik, amiből 10 túrát teljesítve már kupát lehet nyerni, 25 túra esetén pedig külön díjazásban részesítik a túrázókat. Egyenlőre a 10 túra összegyűjtését látom esélyesnek, hiszen 25 túrát végigjárni azt jelenti, hogy az évben minden második hétvégén ebből a listából kiválasztott túrán kéne részt venni, amiben nem is szerepel a Kinizsi egy résztávja sem, illetve még futóversenyeken és canicross versenyekre is szeretnék menni. Majd meglátjuk, hogyan alakul...

Budapest Kupa füzet

Egy-egy túra sikeres teljesítését követően a célban a kupafüzet megfelelő helyét is le kell pecsételtetni. Az első pecsét már megvan belőle a mai túráért.



*Sophia képei

Nincsenek megjegyzések:

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails