Téli Turul - Kerecsen 20 teljesítménytúra
(Rendező:
Baksa József)
Táv: 22,6 km
Szintkülönbség: 658 m
Szintidő: 7 óra
Teljesített idő: 4 óra 44 perc
Sebesség: 4,7 km/h
Tempó: 12:33 p/km
Útvonal: Budapest, Déli pályaudvar -> Turul szobor -> Széchenyi-emlék -> Normafa -> Makkosmária -> Nagykovácsi
Cipő: Kilimanjaro Galano túrabakancs
Túra után hazafelé:
Táv: 7,8 km
Idő: 1 óra 45 perc
Sebesség: 4,4 km/h
Tempó: 13:27 p/km
Útvonal: Nagykovácsi -> Zsíros-hegy -> Antónia-árok -> Pilisszentiván -> Pilisvörösvár
Mai túrázás összesen:
Táv: 30,4 km
Idő: 6 óra 29 perc
Sebesség: 4,6 km/h
Tempó: 12:47 p/km
Természetesen a mostani hétvége is egy teljesítménytúra jegyében telt.
Eléggé tartottam ettől a túrától, nem sok jóval kecsegtetett a dolog, annak ellenére, hogy sokkal, de sokkal jobb idő volt, mint a múlt héten. Azt tudni kell, hogy ez a szervezés volt tavaly nyáron, akiknek a Zongor 50-es túrájukra elmerészeltem menni az első 50-es túrám gyanánt teljesen egyedül. A szervezés, az itiner, a kijelölés mind borzasztó volt, pedig térkép is volt nálam és első egyedüli túrázásom, első 50-esem kapcsán ez eléggé megviselt akkor. Igaz, akkor Visegrádról Nagykovácsiba ment a túra, idén meg úgy látom a téli és a nyári túrájuk is Pest környéki. Lehet, hogy ez a környék jobban megy nekik, de a tavalyi szörnyű élményeket elkerülendő a választható három táv (20 km, 45 km, 75 km) közül
Sophiával a legrövidebbet választottuk, hogy a Budapest Kupa füzetünkben mégis csak ott virítson egy újabb pecsét.
A mai túra a Déli pályaudvartól indult.
Már a rajt is elég furcsa volt, hogy a város közepéről indulunk, de a táv rövidségére való tekintettel vittem magammal Bundást is, hagy örüljön a kis szőrmók, hogy ő is sétálhat egy jót ebben a remek időben.
A nevezés a pályaudvar aluljárójából egy kocsma-büfé kombinációban volt, ahol már rengetegen tolongtak odabent, pedig már majdnem egy órája elkezdődött a nevezés.
A kis sátor ablakai jól be voltak párásodva, úgyhogy nem szerettem volna kutyussal bemenni, inkább
Sophiára bíztam a nevezést a nevemben is. Míg Bundással várakoztunk, jó pár kutyával bementek közben, úgy látszik más gazdikat nem zavar, hogy esetleg odabent a tömegben vannak olyanok is, akik nem szeretik a kutyákat, sőt, esetleg félnek is tőlük. Arról nem is beszélve, hogy a tömegben bármilyen ismeretlen inger érheti a kuttyot, ami miatt előfordulhat, hogy valakit megkap. Na, mindegy, ez nem az én dolgom.
Jó sokáig vártunk, végtelenül lassan haladt a nevezés.
Bundás közben már csupa izgalom volt, nem értette mire várunk már, mikor rajta a futópóráz, mások már mennek, mi meg még mindig ott várakozunk. Azért kárpótlásul a várakozásért kapott Bundás egy hatalmas simogatást két hajléktalantól, akik odáig voltak meg vissza, hogy ez a kutyus milyen hálás és szeretetteljes és hogy ők már ezer éve nem kaptak ennyi szeretetet senkitől, mint most ettől a kutyától két perc alatt. Sajnáltam őket, elborzaszt, hogy ilyen van, hogy embereknek így kell élni, de legalább Bundás napi jó cselekedete is megvolt.
Nagy nehezen elindultunk.
Az aluljáróból az Alkotás utca felé mentünk ki és ott végighaladva hamarosan, egészen pontosan 4 perc múlva el is értük az első ep-t a Turul emlékműnél. Már el is felejtettem, hogy milyen hálás dolog Bundással túrázni, mert nekem csak repülnöm és egyensúlyoznom kell mögötte, ő meg húz végig. Próbáltam kicsit fékezni a nagy energiáit, de így is több száz métert
Sophiára verve Bundással orrhosszal hamarabb értünk az emlékműhöz, ahol már adtam is a pontőrnek a két itinert. Ő meg körbenézett, majd csodálkozva megkérdezte:
"- A kutyának is van?" :-)
A Turul szobornál*
Az Istenhegyi úton felfelé a Szent Orbán tér felé haladtunk tovább.
Érdekes dolog városban túrázni, de Bundást nem zavarta a dolog: nagy boldogan húzott és vakkantgatott a kertekből kukkoló kutyáknak, hogy neki most milyen jó dolga van.
Hamarosan elértük a zöld sáv jelzést, amin haladva egyértelművé vált számomra, hogy ez az a lépcsőkkel tarkított útszakasz, ami tulajdonképpen a rémálmaimból és a
két évvel ezelőtti Tojás túráról ismerős és eddig minden erőmmel azon voltam, hogy ezt elkerüljem. A túrakiírást látva ugyan benne volt a pakliban, hogy erre fogunk menni, de az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem csak ez az egy megközelítési módja van a Széchenyi emlékműnek. Sajnos tévedtem, úgyhogy ha egy túrakiírásban meglátjátok a Széchenyi emlékmű kifejezést, akkor meneküljetek!!!
Próbáltam
Sophiának ecsetelni a lépcsők aljában, hogy ez nagyon brutál lesz és eltart még néhány km-t, de szerintem nem fogta fel. Nekem szerencsém volt, mert volt egy szőrös, fekete kis vontatóm, akit a lépcsők sem tudtak lassításra bírni, úgyhogy Bundással száguldottunk felfelé a lógó belű túratársak között. Egy pasi meg is jegyezte felmérve a helyzetet:
"- Hát így könnyű. Biztos, hogy szabályos ez így?"
Hogy szabályos-e nem tudom, de hogy nem szabálytalan, az biztos. :-)
Barátnőm próbálta velünk tartani a lépést, de hamar el kezdett lemaradozni. Egy darabig még láttam magam mögött, aztán már csak a hangját hallottam egy lépcsősor aljából:
"- Bundás, milyen kutya vagy te? Nem megyek veled többet kirándulni. Hallod, nem kirándulok többet ilyen kutyával... Bundás, nem megyek többet veled sehová!"
Bundást nem igazán hatotta meg ez a fenyegetés, mert húzott tovább, de azért csak lefékeztem, hogy megvárjuk
Sophiát is, aki már ott tartott, hogy busszal hazamegy inkább, de nem kirándulja végig ezt a mai távot ilyen tempóban. Próbáltam nyugtatni, hogy Bundás mindjárt lemerül, aztán nekünk kell majd húzni, de nem vigasztalta a dolog.
Közben kanyarogtunk össze-vissza a kis utcákon a lépcsősorok között, egy elágazásnál kicsit el is kavartunk, de egy futó, bicikliző kisebb társaság a helyes irányba navigált bennünket. A futkosó fickó nagyon ismerős is volt, a következő lépcsőzések közben folyton azon agyaltam, hogy honnan ismerhetem, ki lehet. Aztán volt egy tippem, de mikor egy kanyarnál bevártak valakit és újra láttam, megkérdőjeleztem a felvetésemet. Majd ismét lehagytak minket és újra gyanítottam, hogy mégiscsak ő lesz az. Egy jó meredek lépcsősornál beértük őket, ahol a lépcső aljában a futó srác kikapta kísérője alól a bicajt és lazán felfutott vele a lépcsőn, míg a másik alig bírta követni. Több sem kellett nekem, én is rohantam utánuk, hogy az ep-nél belekukkantsak az itinerébe, de nem állt meg, csak köszönt a pontőröknek és elszaladt. Sosem tudom meg, hogy tényleg egyik legnagyobb triatlonistánkat, Szőnyi Ferit láttam-e vagy sem...
Így értünk fel a Széchenyi emlékműhöz, ahol a túra szintjének majdnem a felén már túl is voltunk. Innen már csak laza séta lesz Nagykovácsiig. Továbbra is a zöldön maradva a múlt hétről már ismerős útvonalon kellemes tempóval értük el Normafánál a harmadik ellenőrzőpontot, de előtte még fényképezkedtünk egy kicsit, hiszen gyönyörű idő volt és csodás kilátás a múlt heti havas, csúszós időhöz képest.
Bundással Normafánál*
A harmadik ep a síház a túloldalán volt, alig találtuk meg, de a pecsét mellé finom csokit is kaptunk kárpótlásul a sok lépcsőért.
A mai túra egyébként nem csak az útvonal ezen szakasza miatt kapcsolódik a
múlthetihez, hanem élelmezés szempontjából is. Történt ugyanis, hogy amíg múlt héten
Sophiával róttuk a km-eket a hidegben, hóban, fagyban, addig szüleim a 8 km-es távon sétálgattak, kávézgattak és mint hazafelé a fogaskerekűn kiderült: réteseztek. Igen, réteseztek, ugyanis Normafánál a síház mögötti kis büfében remek rétes kapható, de ezt édesapám már csak hazafelé mesélte és nekem azóta azon a rétesen járt az eszem. Hiába, egy jól elkészített rétessel le lehet venni a lábamról.
Szóval, a pecsételés után addig kerülgettük a síházat, amíg ráakadtunk az ominózus réteses büfére, ahol két nő dohányzott előtte. Kérdeztem nyitva vannak-e, de csak nyögtek valami olyasmit, hogy igen, de egyik sem mozdult. Egy nyüzsgő kutyával és egy túratárssal, akinek mehetnékje van, elég kellemetlen volt állni és várni, hogy akkor most lesz itt rétes, vagy nem. Már el akartunk menni, amikor az egyik nő kegyeskedett befáradni a büfébe és elém tolni egy szilvás rétest. Nem a legkedvesebb kiszolgálás. Utálom az ilyet, nagyon el tudja venni az ember kedvét az egésztől. Végül a táskámba süllyesztettem a rétest, hogy majd a célban jó szolgálatot fog tenni. Ha már témánál vagyunk, itt jegyezném meg, tényleg jó szolgálatot tett, de nem volt egy olyan nagy szám. Ettem már sokkal finomabbat is: egész darabos szilvakompót volt rétestésztában. Hát ezzel nem bajlódtak sokat, ilyet én is tudok csinálni két perc alatt, úgyhogy erről ennyit.
Normafától áthaladva a székely kapun a zöld kereszt jelzésen folytattuk a túrát, pontosan azon az úton, ahol a
múlt héten is lementünk Makkosmáriáig. Mivel múltkor iszonyúan jeges volt minden, gondoltam, hogy ilyen gyönyörű, enyhe, napos időben a felolvadt jég helyén cuppogós sár fogad majd bennünket. Még a kamáslit is felvettem direkt erre a szakaszra gondolva, erre most is hasonló körülményekkel kellett szembenéznünk:
Jégtánc kiskutyámmal*
A múlt hetihez képest csak egy bundásnyi nehezítésem volt.
Ugyanis amíg én próbálnék ügyeskedni és gyakorlatilag is kivitelezni valahogyan a talpon maradást, addig Bundás jegesmedve módjára és annak gyakorlatával közlekedik a jégen. Persze négy lábbal könnyű a jégen vágtázni! De hogy én elhozom őt túrázni, ő meg tekintettel sincs a csetlő-botló gazdira és ugyanúgy húz, mint eddig, az már nem szép dolog. Ráadásul a jégen sehogy sem tudtam őt visszafogni, mert csak csúszok vele együtt. Mondtam is itt neki szépeket rendesen. Többek között már én is beígértem neki, hogy többet nem túrázok vele, ami azért gáz számára, mert más nem viszi őt sétálni, úgyhogy ezután bánatosan kuksolhat majd otthon a kanapéján. :-)
Ezek után megváltás volt a makkosmáriai ep-hez megérkezni.
A smile-pecsét mellé még forró teát is kaptunk egyenesen a tűzön melegedő bográcsból. Szörnyen édes és borzalmas tea volt, de a meleg jólesett. Gyorsan felhörpintettük és már indultunk is tovább. Most nem néztünk körül, hiszen
múlt héten már felmértük itt a templomot, kegyhelyet és a hozzá fűződő történetet is. Bundás még mindig úgy érezte, hogy sürgősen Nagykovácsiba kell érnünk, úgyhogy inkább léptünk.
Elsurranó gyermekvasút
Szintén a
múlt heti túra útvonalán folytattuk utunkat a sárga sáv jelzésen.
A különbség csak annyi volt, hogy nem mentünk le egészen Szépjuhásznéig, mint a múltkor, hanem a kisvasút pályája előtt - ahol ottjártunkkor épp elszáguldott egy gyermekvasút - lekanyarodtunk balra, majd egy rövid szalagozott rész után a sárga kereszten haladtunk a Budakeszi útig, ahol az ötödik ep várt minket. Az itiner így fogalmazta meg ezt a szakaszt: "... majd balra leficcenünk a S sávon... A S+ jelzésen lecsorgunk a Budakeszi útnál lévő 5. ellenőrzőpontig..." Változatos szóhasználat, amit még a helyesírás-ellenőrző program sem ismer, mi meg a célig mulattunk ezen és minden kanyarnál ismételtük: most itt leficcenünk... :-)
Megkaptuk az autóban várakozó pontőröktől a pecsét helyett az aláírást és egy darabig a műút mellett folytattuk utunkat, ahonnan a műút túloldalán egy nagy kőkeresztnél ficcentünk :-) vissza az erdőbe a sárga kereszten.
Leficcenés után :-)*
A sárgán nem sokáig haladtunk, mert egy nagyobb parkoló után szalagokkal jelzett, jelzetlen úton (szóval, értitek?) haladtunk tovább, amolyan nyílt (azaz erdő nélküli - csak saját megfogalmazásban) szekérúton, ahol erdő ugyan már nem volt, sár annál inkább. Végre jó hasznát vettem a kamáslimnak!
Hamarosan ismét egy műútra értünk, amelyen a Petneházy lovastanyáig mentünk a lovas karámok között. Bár lovat most nem láttunk, de az utolsó karámnál balra a piros sáv jelzésre kanyarodva elértük a hatodik ep-t, ahol ismét volt csoki, meg egy kisebb afférunk is.
Bundás köztudottan odavan minden emberért, gyerekért, lóért, cicáért, tehénért, de a kutyákat utálja, vagyis szerintem csak fogalma nincs hogyan kéne velük viselkedni. Két cica között él, sintértelepről hoztuk el, ahol a többi kutyus az ő fején mászkált. Mikor kiválasztottam ő volt legalul, majd mikor sétálni kezdtünk vele, több kutya is odajött hozzá és lazán bekapták, majd rázni kezdték, mint akik mindjárt széttépik. Többször is a kutyák szájából kellett kihúznom szegényt, úgyhogy egy jó darabig nem vittem kutyák közé, csak a kutyasuliba, de akkor már késő. Akkor Bundás már nagyobbacska volt és ő úgy gondolta, hogy a kutyákkal ez a helyes viselkedés, hogy odamegyünk és bekapjuk őket. Nem tudtuk róla leszoktatni, hiszen nem tudtuk neki megmutatni sem, hogy hogyan kell a fajtársakkal viselkedni.
Éppen ezért nem engedem el őt sosem, csak ha kettesben sétálunk az erdőben hétköznap, amikor biztosan nem jön kutyus velünk szemben, különben ráront és hiába szófogadó kutyus, ilyenkor lehetetlen visszahívni, ilyenkor nem hallgat rám. Marad mindig pórázon és ha kutyus van a láthatáron, akkor Bundást szorosan magam mellé húzom és nagy ívben kikerüljük a másikat. Ha szűk ösvény van, akkor beállunk a dzsungelbe és megvárjuk, míg a másik elhalad. Általában a többi kutya gazdája is veszi a lapot és látják, hogy mi nem barátkozunk és ők is megfogják, vagy visszahívják a kutyájukat. Sosem volt még ebből problémám. Nagyon figyelek Bundásra ilyenkor és ha a másik gazda nem is veszi észre, hogy mi van, szólok neki, hogy Bundás nem szereti a többi kutyát és gond nélkül elmegyünk egymás mellett. Tényleg nem volt még ebből gond sosem, csak egyszer kergetett meg nagyon durván egy vizslát a Nagy-Kevélyen, amikor szabadon ment előttem és nem láttam a sűrűből, hogy előttünk jön egy másik kutyus. Azóta Bundás pórázon közlekedik, nehogy sérülést okozzunk más kutyusoknak.
Na, most itt az ep-nál mégis sikerült.
Történt ugyanis, hogy amikor a karámok mellett felkanyarodtunk, már láttam is, hogy az ep-nél ott flangál egy zsemleszínű labrador szerű kutty. Egyből elindult felénk lelkesen, pajkosan, hogy most játék lesz, de hát Bundás ugye kutyákkal nem játszik. Azonnal magamhoz húztam és oldalaztunk el a kutya elől, de az csak jött. Beálltam a két kutya közé, hogy Bundi ne férhessen a másik állathoz, de az mindenáron játszani akart és nem értett a helyzetből. Már Bundást a nyakörvénél fogtam kicsit feljebb emelve a földtől, hogy ne tudjon odakapni, ha gond van és közben táncos mozdulatokkal próbáltam köztük maradni, de az a másik kutyus folyamatosan elénk akart kerülni.
Közben már láttam, hogy az ellenőrzőpontnál rengetegen állnak és már mindenki minket néz, hogy mit szerencsétlenkedünk, de én már kiabáltam is:
"- Menj innen! Menj már innen!... Kié ez a kutya? Ki a gazdája?"
Néhány percig ment ez így, mikor a lelkesen barátkozni kívánó kutyus valahogy mégiscsak elénk került és Bundás habozás nélkül bekapta az orrát, az meg égtelen hangon visítani kezdett, már amennyire egy bekapott orrocskával tudott. Több se kellett, máris előkerült a gazdi, de nem jött volna oda, csak az ep-nél állt és káromkodott veszettül. Közben üvöltöttem Bundásnak a vezényszavakat, amikre el szokta engedni, ami a szájában van, de hiába. Ütöttem az orrát, a fejét, de nem engedte. Végül benyúltam, szétfeszítettem a száját és a másik kutyus el tudott szaladni. Szerencsére csak egy kisebb seb lett az orrán, alig vérzett.
A gazdi viszont magából kikelve ontotta rám a különféle jelzőket, hogy én milyen egy bunkó és felelőtlen gazdi vagyok és miért nem adok a kutyámra szájkosarat, hogyha tudom róla, hogy ilyen. Sajnáltam nagyon az esetet, sajnáltam azt a pórul járt szegény kiskutyát is, de ettől a nőtől tiszta ideg lettem:
1, Miért nem figyelt oda a kutyájára, amikor az póráz nélkül járkál és jön egy másik kutya?
2, Miért nem figyelt oda rá, miért nem hívta vissza, amikor ott kiabáltam és küzdöttem, miközben a saját kutyámat majdnem megfojtottam?
3, Miért nem jött oda segíteni, amikor baj volt?
Tényleg csak az én hibám? Hogy lehet akkor, hogy eddig még sosem volt gond? Azt hiszem, én mindent megtettem, hogy elkerüljük a bajt, ő volt az aki magasról tett az egészre, amikor meg már baj van, akkor sem segít, csak a szája jár. Hát ezen nagyon felhúztam magam. Szegény Bundásnak elég, hogy folyamatosan csak pórázon sétálhat, még kárhoztassam szájkosárra is egy ilyen figyelmetlen gazdi miatt?
Közben kiderült, hogy nem is azé a nőé a kutya, náluk csak kölcsönben van megőrzésre. Ez még jobb. Hogy lehet egy kutyát kölcsönadni olyasvalakinek, akinek nincs kutyája és nem tudja, hogyan kell bánni vele, amikor helyzet van? Ha fogalma nincs, hogy mit kell csinálni egy kutyával, akkor miért engedi póráz nélkül ennyire szabadon és miért nem figyel rá, hogy merre jár, amikor ilyen tömeg van és még egy műút mellett is voltunk? Azt hiszem, rosszkor voltunk rossz helyen, mert ilyen figyelmetlenség mellett bármi más probléma is érhette volna azt a kutyust, csak most épp tőlünk érte.
Sophia közben már pecsételtetett, hozott csokit is, úgyhogy elhaladtunk a még mindig szitkozódó nő mellett és folytattuk utunkat a piros sáv jelzésen. Forrt bennem az ideg, legszívesebben úgy odamondtam volna a fentieket neki, hogy most már könnyű okosnak lenni, de miért nem figyelt arra a kutyára, amikor kellett volna, de ha még kutyája sem volt sosem és ennyire nem is érdekli, akkor hiába magyarázok neki, úgyhogy hagytam az egészet.
Bundást is megviselte az eset, mert már nem húzott és nem szaladgált olyan vidáman, mint eddig. Lógatta az orrát, felvette a tempónkat és csak baktatott előttünk, miközben néhány km-enként hasmenésről tett tanúbizonyságot. Szegényt hiába próbáltuk jobb kedvre deríteni mindenféle játékkal, ölelgettük, vigasztaltuk mindketten, nem lett jobb kedve, tiszta depis volt. Rossz volt így látni a kis kutyaevő fenevadamat.
Az erdő viszont szép volt a napsütésben:
A piros sávon Nagykovácsi felé*
Ezt az erdős részt viszont hamarosan ismét egy nyílt mocsártenger váltotta fel, ami kitartott Nagykovácsiig. Amíg próbáltam kerülgetni a sarat és az út széléről belógó bokrokat, addig Bundás egyenes átvágott a legnagyobb dagonya közepén, én meg legtöbbször utána, úgyhogy míg mások kisebb sársérülésekkel megúszták, nekem az egész kamáslim egy merő trutyi volt, Bundásról már nem is beszélve.
Nagykovácsiba beérve már ismerős terepen közelítettük meg a célt, a római katolikus plébániát. Tavaly az 50-es távnak is itt volt a vége, csak akkor a Zsíros-hegy felől jöttünk, most meg a másik irányból, de arrafelé is jártam már, nem volt újdonság. A túrát egyébként percre pontosan annyi idő alatt tettük meg, mint év elején a
BUÉK20 20 km-es távját, úgyhogy lényegében jobb időt mentünk.
A plébániára beérve hatalmas sor fogadott minket.
Amint beálltunk a plébániakertbe a sor végére, előkerült egy hatalmas kutyus, úgyhogy Bundással megint hátráltunk, de már mások is kiabáltak, hogy kié az a kutya, mert itt egy másik és hogy nehogy összekapjanak. Jé, még más kutyátlan emberek is tudják, hogy ilyenkor figyelni kell és még ők is figyelmesebbek voltak itt, mint az a nő ott a lovastanyánál. A kutyus gazdiját nem találtuk, úgyhogy Bundással kiosontunk a templom előtti térre és ott vártunk, míg Sophia intézte a pecsételést, oklevelet...stb.
Nagykovácsi főterén*
Pontosan fél órát ülünk itt a padon és én már egészen átfagytam, mire barátnőm előkerült. Nem tudom, mi tartott ennyi ideig, de már vacogtam és jégvirágok nyíltak a hátamon, ő meg tiszta ideg volt a benti szerencsétlenkedéstől, úgyhogy gyorsan benyomtuk itt a célban kapott túrós rétest, én leöblítettem a reggel nagy nehezen vásárolt szilvással és már mentünk is tovább.
A héten sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan is jussunk haza Nagykovácsiból a túra során. Értelemszerű volt, hogy ahogyan szoktuk, férjem értünk jön autóval és kész. Igen ám, de ahhoz, hogy Nagykovácsiba átjöjjön értünk, a fél világot meg kell kerülnie, ami egy csomó felesleges benzin.
A tömegközlekedés szintén nem a legjobb ötlet, hiszen hiába van viszonylag közel egymáshoz Nagykovácsi és Pilisvörösvár, nincs közvetlen járat (hiszen út sincs), úgyhogy busszal be kell menni a fővárosba, majd onnan valahogy Solymárra is megy egy busz, utána pedig távolsági járattal kell még hazavergődni. Szerintem ennyi átszállás és jegylyukasztás esetén gyalog sokkal gyorsabb a hazajutás.
A haditerv az volt tehát, hogy a költséghatékonyság és a Kinizsire készülődés jegyében egyszerűen hazasétálunk át a Zsíros-hegy nyergén és le az Antónia árkon. Persze térképem nincs erről a részről, de már ezerszer jártam itt, úgyhogy nem lesz gond. A biztonság kedvéért tegnap este lefotóztam a fényképezőmbe egy netes turistatérképet a két falu közötti turistaúthálózattal.
Ehhez képest, a községből még jó irányba mentünk ki, a turistajelzések nagyon jók, de utána hiába néztük balra a kék, vagy sárga jelzést, nem találtuk. Emlékeztem, hogy amint bal oldalt véget érnek a házak egyből be kell menni az erdőbe, láttuk is azt az utat, de valamiért nem volt szimpatikus.
Mentünk tovább és mikor már azt hittem, hogy elhagytuk a mai szervezett túra útvonalát, elhagytuk a házakat és végre nem zargat bennünket több kutyus, akkor az egyik ház kertjéből kimászott utánunk egy kutty, mert mindenáron úgy érezte, hogy valamit meg kell beszélnie Bundással. Bundás természetesen nem beszélgetni akart vele, úgyhogy a szorosra fogásos és elhúzásos módszert alkalmazva osontunk el az erdő szélén,
Sophia meg erélyesen távol tartotta tőlünk.
Egyszer csak minden oldalról véget értek a házak és rengeteg turistaút kereszteződésében álltunk. Jobban szemügyre vételezve a dolgot, felismertem, hogy ez bizony a Zsíros-hegy teteje, ahol a ránk sötétedő erdőben utoljára álltunk meg pihenni egy pillanatra tavaly nyáron azzal a sráccal, akivel az első 50-es túrámon összeverődtünk. Tisztán emlékszem rá, mert az utolsó falatnyi gyümölcseinket, az utolsó morzsányi lelkierőnket dobtuk össze itt, hogy valahogy végigmenjünk a célig. Itt már nagyon egymásra voltunk utalva.
Most viszont világos volt és tudtam is hol vagyunk, csak nem örültem neki.
Innen vagy visszamegyünk és előkerítjük azt a sárga jelzésű utat, vagy a zöldön tovább Solymárra jutunk le és úgy megyünk haza, de ez utóbbihoz Bundás miatt nem igazán volt már kedvem.
Visszaindultunk és pont jöttek ki emberek az erdőből azon az úton, ami nekünk kellett, úgyhogy most észrevettük. Az Antónia árok tetején az információs táblánál
Sophia még egy volt tanárával is találkozott és annyit beszélgettek, hogy Bundás már tűkön ült és alig bírt magával.
Azt hittem, egyszerűbb és nyugisabb lesz a hazajutás Nagykovácsiból, de azért így is jót sétáltunk. Hazafelé az árokban pedig próbáltuk eldönteni, hogy vajon ki a sárosabb: Bundás vagy a gazdája?
Na, ki nyert?*
Szerintem Bundás :-)*
Szentivánon elköszöntünk
Sophiától, átvágtunk a falun és még Vörösvárra beérve is Bundás minden kertbe bevakkantott elmesélni a többieknek, hogy ő merre járt ma. Még mindig pörgött ezerrel, pedig már én is fáradt voltam: nem túl kényelmes ez a bakancs hosszabb távon. Befordulva az utcánkba, kiskutyám gyorsan felmérte a helyzetet, hogy innen már csak hazafelé fogunk menni, nem is lesz több kutya, akinek el lehet újságolni a mai eseményeket, úgyhogy egyik lépésről a másikra lemerült, elhagyta magát és úgy kellett húznom hazáig. A kertünkben található néhány lépcsőn már alig bírt fellépni.
Hazaérve kicsit letisztogattam a sáros lábait, meg a pocakját és mire én is lezuhanyoztam, addigra már ez a kép fogadott a nappaliban:
Fáradtan
Bundás belazult
Összegezve a mai túrát, kellemeset csalódtam a szervezésben.
Vagy tanultak a szervezők a nyári túra hibáiból, vagy tényleg jobban fekszik nekik ez a Budai-hegység. Most értelmes és követhető volt az itiner, az ellátás is rendben volt a túra során, úgyhogy nem lehet panasz talán csak a rajtban és a célban történő fél órás sorbaállásokra.
Itiner, oklevél, kitűzők (egyik a mai túráért, másik meg a Turul túrák második teljesítésért) és a begyűjtött csokik
És megvan a harmadik pecsét is a Budapest Kupa füzetbe:
Gyűlnek szépen
Ráadásul az idő is nagyon szép volt, pont ideális túrázni. Kár, hogy Bundás kutyautálata miatt nem lehet vele rendesen sétálni, de azért így is szeretjük a kis vackot. Ő meg így is jól érezte magát, úgyhogy kicsit izgalmas, de jó volt a mai túra. Az elmúlt heti szenvedős túrák után pedig végre a 30 km-es táv is megvolt: májusban irány a Kinizsi! :-)
* Sophia fotói
